Cannes 2022: Nincs elég hely az időseknek, és ettől a fiatalok is szenvednek

Mia Hansen-Love új filmjének legszebb jelenetében a hősnő, Sandra egyszerű szavakkal próbálja elmagyarázni nyolcéves lányának, miért fontosak neki idős apja könyvei. Kafka, Kierkegaard, Marx kötetei sorakoznak a nyugdíjas filozófiaprofesszor polcain, a demens férfi viszont már nem forgatja azokat. Kórházban várja, hogy idősotthonba szállítsák. „Úgy érzem, ezekben a könyvekben van ott a személyisége, nem a testében” – mondja Sandra. A gond csak az, hogy az apa testével is kezdeni kellene valamit, ez a teher pedig az Un beau matin (Egy szép reggel) minden szereplőjét megviseli.

A francia rendező egy évvel a Bergman szigete (kritikánk) után máris új filmet hozott a cannes-i fesztiválra, ezúttal a Rendezők Kéthete programba, ahol tizenöt éve első nagyjátékfilmje, a Minden megbocsátva is bemutatkozott. Hansen-Love gyorsan dolgozik, de nem ennyire: a filmtörténeti tiszteletadásként és női művészportréként is nézhető Bergman szigetét még a koronavírus-járvány kitörése előtt forgatta, az Egy szép reggel azonban friss munka. Nemcsak friss, mélyen személyes is, a rendező voltaképpen saját apját búcsúztatja benne. Talán ennek a személyességnek tudható be, hogy a korábbi filmre jellemző formai játékok teljességgel hiányoznak belőle, a hangsúly pedig a hősnő érzelmi válságának egyszerre komplex és nyers bemutatására kerül.

Quinzaine des Realisateurs

Amellett, hogy gondoskodnia kell az apjáról, aki lassan már fel sem ismeri őt, Sandra véletlenül összetalálkozik rég látott ismerősével, Clément-nal, és pillanatokon belül egymás karjaiban kötnek ki. Sandra özvegy, Clément nős, a nő tehát a szerető szerepébe kényszerül.

Újra felfedezi ugyan a saját szexualitását, de apja után nyakába vesz még egy érzelmileg elérhetetlen férfit. Hansen-Love ennek a rengeteg érzelmi házimunkát végző, amúgy szinkrontolmácsként dolgozó, egyedülálló anyának a kálváriáját követi nyomon, a kétségbeesett próbálkozásait, hogy valahogy kiharcoljon magának egy csepp boldogságot.

Tragédiák nincsenek, csak tétova közeledések és romantikus ügyetlenkedés. Sandrát védtelenné teszik a saját érzései: akár apja volt tanítványával találkozik össze az utcán, akár Clément semmire sem kötelező sms-eit olvasgatja, a hősnő ki van szolgáltatva az érzelmi hullámverésnek, amely elmossa a folyamatos gürcölésből álló hétköznapjait.

Kellett hozzá némi bátorság, hogy ennek a végtelenül normális, esendő nőnek a szerepét Hansen-Love Léa Seydoux-ra bízza, aki az utóbbi években inkább csak a végzet asszonyait alakította, nagyjából évente kettőt. A feleségem történetében, a Nincs idő meghalni című James Bond-filmben vagy az ugyancsak az idei cannes-i filmfesztiválon látható A jövő bűneiben Seydoux a férfiak vágyainak tárgya, képzeletük fogva tartója – akár szó szerint is, mint Wes Anderson Francia Kiadásában börtönőrként. Most végre olyan nőt játszik, aki képes a saját kezébe venni a sorsát, még ha meg is szenved érte.

Jim Spellman / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images via AFP Mia Hansen-Love

Az Un beau matin Seydoux nagy kaliberű alakítása miatt méltó a figyelemre, és a megannyi átélt, igazi, hétköznapi pillanat miatt, gyerekeknek eljátszott Mikulás-látogatástól az első szerelmes csókot követő félszeg viccelődésig. Ugyanabban az értelmiségi, középosztálybeli francia közegben vagyunk, mint Hansen-Love második filmjében, a Gyermekeim apjában, és a rendező ezúttal is megkapó hitelességgel ábrázolja a saját életéhez közel eső, európai közönségének is minden bizonnyal ismerős világot. Ez a közönség pedig alighanem hálás lesz az első házasság utáni új párkapcsolat vagy az idős rokonok gondozásának érzékeny bemutatásáért.

75 év után válassza az illedelmes öngyilkosságot!

Az Un beau matin egyik legfontosabb kérdése – mihez kezdjünk magukról gondoskodni képtelen, idős szeretteinkkel – szatirikus megközelítésben merült fel az Un certain regard szekció japán versenyfilmjében. Aligha véletlen, hogy ez is női rendező munkája. Hajakava Csíe (Chie Hayakawa) Plan 75 című rövidfilmjét bővítette azonos című nagyjátékfilmmé, amely disztópikus alapötletre épül: törvényt hoznak, hogy a 75. évüket betöltő japánok állami eutanáziaprogramba jelentkezhetnek, még csekély apanázst is kapnak utolsó hónapjaik megkönnyítésére.

Science fictionnek azért nem nevezhetnénk a helyzetet, mert a japán társadalom elöregedése a nyolcvanas évek óta világszerte emlegetett jelenség, Hajakava története pedig mintha csak egy lépéssel menne tovább a válságkezelésben az utóbbi évtizedekben felmerült, valós megoldási javaslatoknál.

Filmje e civilizáltnak mutatott, valójában végtelenül kegyetlen rendszer három szereplőjéről mesél: a harminc körüli hivatalnok, a vele egykorú takarító és az otthontalanná vált, ezért a programba jelentkező asszony párhuzamosan futó történeteit követjük.

Festival de Cannes

A Plan 75 leginkább Dombrovszky Linda Hetvenes című kisjátékfilmjét, az idősek módszeres eltüntetésének egy másik, szintén disztópikus feldolgozását juttathatja a magyar filmrajongók eszébe. Hajakava alaposan, több oldalról járja körül, milyen elviselhetetlen érzelmi nyomást helyez a törvény elfogadása minden érintett számára, de karakterei közül egyedül az idős nő mutat valódi mélységet, nyilván nem függetlenül attól, hogy az ő története hordozza a valódi tragikus potenciált. Ám a Plan 75 végül nem válik könnyfakasztó eutanázia-melodrámává, és a szatíra éléből is elvesz. Inkább az egymás szoros közelségében, mégis magányosan éldegélő kisemberek elégikus tézisfilmjébe fordul – a lehengerlőbb cannes-i versenyfilmek árnyékában olyan kevés vizet zavar, mint kilakoltatott főhőse a kihalt tokiói utcákon.

The post Cannes 2022: Nincs elég hely az időseknek, és ettől a fiatalok is szenvednek first appeared on 24.hu.