Ágai Kis András: Mennyire torzít a magyar kézilabdás tükör?

Csudás kézilabdás eredményeket hozott 2022 irgalmatlanul forró nyara, mégsem szökött az egekbe a hurráhangulat. A magyarázat roppant egyszerű: nem felnőtt korosztályban, hanem a juniorok mezőnyében alkottak maradandót válogatottjaink. Női vonalon ehhez szinte már hozzászoktunk az elmúlt években, a férfiak Európa-bajnoki 5. helyezése azonban kellemesen bizsergető meglepetés volt. Nem beszélve a mutatott játékról.

Az egyik szemünk tehát nevet, a másik olykor hunyorog a csodálkozástól, miközben újra és újra felötlik a kérdés:

vajon mi a magyarázata annak, hogy 20 éves kor környékén még pariban vagyunk a világ legjobbjaival – sőt, szinte minden tekintetben és mutatóban a szűk elithez tartozunk –, pár esztendő elteltével azonban már csak futunk a franciák, a norvégok, a dánok, a spanyolok, stb. után?

A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

Mert miközben önfeledten ünnepeljük a Kiss Szilárd vezette női junior-válogatottunk vb-ezüstjét, valamint a Sótonyi László irányította férfi juniorcsapat Eb-5. helyét, jusson eszünkbe, hogy az elmúlt szezonban módszeresen kapkodtuk befelé a keserű pirulákat. A magyar kézilabdatükör ugyanis ezt a képet mutatta a 2021-2022-es szezonban:

2021 ősz: Csapataink sorra véreznek el az Európa Liga selejtezőjében (nők: Vác, MTK, Debrecen, férfiak: Csurgó, Balatonfüred);
2021 december: női válogatottunk egy ibolyaszerény 10. hellyel, és könnyen felejthető játékkal abszolválja a spanyolországi világbajnokságot;
2022 január: férfi csapatunk egy hónappal később nyakunkba zúdítja a koromfekete levest azzal, hogy a csoportjából sem jut tovább, és végül 15. lesz a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon;
2022 tavasz: alanyi jogon Európa Liga-csoportkörös együtteseink (Mosonmagyaróvár, Tatabánya) finoman fogalmazva sem tudnak maradandót alkotni a tavasz folyamán;
2022 május: a Fradinak és a Szegednek a legjobb 16-ig szól a menetjegye a Bajnokok Ligájában;
2022 június: noha a Győr és a Veszprém mentette a menthetőt, ez sem sokat szépített az összképen.

Akárhogy is nézzük, óriási a kontraszt, ezért érthető, ha a sportággal foglalkozó (szak)emberek, a szurkolók és az újságírók szinte szünet nélkül találgatják, hogy vajon hol lehet a hibapont. Látszólag ugyanis minden adott: a kézilabdába Magyarországon ömlik a pénz (elsősorban a tao-nak köszönhetően), soha, sehol nem tapasztalt pazar körülmények között készülhet gyermek és felnőtt, vannak akadémiáink (nemzeti is), és sok-sok lelkes szakemberünk. Ha viszont az anyagi, tárgyi és személyi feltételek is adottak, akkor előfordulhat, hogy a hiba a rendszerben van?!

Megmagyarázom. Vagy legalábbis teszek rá egy kísérletet.

Induljunk ki abból a tényből, amit fentebb már említettem, és amivel nemigen lehet vitába szállni: látva a korosztályos válogatottak eredményeit és teljesítményét, megállapíthatjuk, hogy a junior korosztályig vagy minden rendben van (nők), vagy legalábbis nincs ok különösebb aggodalomra. Éveken keresztül abban bíztunk és reménykedtünk, hogy ebből logikusan és magától értetődően következik, hogy a nagyon ügyes fiatalokból pikk-pakk nagyon profi kézilabdázók lesznek, és előbb-utóbb a felnőttek között is bucira verjük majd a skandinávokat, franciákat, spanyolokat, stb.

Éppenséggel így is történhetett volna – illetve nem, de erről majd lejjebb –, ezzel szemben azonban jó ideje azzal vagyunk kénytelenek szembesülni, hogy

mire felnőnek a lányaink és fiaink, addigra a derék skandinávok, a franciák, a spanyolok, stb. bizony bosszantóan gyorsabbak, ügyesebbek, atletikusabbak, és nem utolsósorban sajnos eredményesebbek, mint a mieink.

Lassan-lassan megszoktuk ezt az állapotot, és magyarázatot is találtunk a nem éppen szívderítő jelenségre. Persze mindenkinek megvolt és meg is van a maga teóriája, de a leggyakrabban a következőket lehetett hallani, olvasni:

a mi fiataljaink nagy többsége közösen készül év közben is (NEKA), így sokkal könnyebb dolga van a mindenkori magyar válogatottnak, mint az ellenfeleknek,
mi, magyarok imádunk büszkélkedni az eredményeinkkel, ezért jóval nagyobb hangsúlyt fektetünk a korosztályos csapataink dicsőségeire.

Mindkét állítás komoly igazságtartalommal bír, de egyre inkább élek a gyanúperrel, hogy a mi kutyánk máshol van elhantolva. Jelesül a reális lehetőségekben, és bármily meglepő, az Európa Ligában. Megmagyarázom. Vagy legalábbis teszek rá egy kísérletet.

Oda tehát kitehetjük a pontot, hogy a válogatottakért felelős utánpótlásedzők jól dolgoznak Magyarországon – vagy rosszul biztosan nem –, máskülönben a 20 éves fiataljaink nem ütnék meg azt a szintet, amit a skandinávok, a franciák, a spanyolok, stb. Ebből viszont az következik, hogy ezt követően kezdenek gyülemleni a gondok és a problémák.

Na de mi lehet a gond azzal a 3-4 évvel? Mi történik, illetve mi nem történik abban a 3-4 évben, ami miatt főhet a fejünk (világ)versenyről (világ)versenyre? Nem lehet, hogy leginkább arról van szó: ekkor érnek abba a korba ezek a sokra hivatott kézilabdázók, amikor sorozatban, hétről-hétre kell(ene) magas hőfokú, ritmusú és dinamikájú meccseken szerepelniük – a saját posztjukon! –, mert csak ezek készítik fel őket a nemzetközi szintű teljesítményre?!

Ha csak és kizárólag a legtehetségesebb játékosainkat nézzük, azt látjuk, hogy négy út áll előttük:

egy középkategóriás vagy a bentmaradásért küzdő NB I-es csapat játékosai – jó esetben meghatározó játékosai – lesznek;
külföldre igazolnak;
megtartja vagy leigazolja őket valamelyik Bajnokok Ligájában szereplő csapatunk;
megtartja vagy leigazolja őket valamelyik Európa Ligában érdekelt csapatunk.

Eddig ez így első ránézésre rendben is lehetne, végtére is ez a dolgok rendje, másutt valószínűleg pontosan így történik. Igen ám, de vesszünk csak el egy kicsit a részletekben, és vizsgáljuk meg az egyes opciókat. Higgyék el, érdemes.

1.: Egy középkategóriás vagy a bentmaradásért küzdő NB I-es csapat játékosai – jó esetben meghatározó játékosai – lesznek

Nem tűnik rossz lépésnek, de az áhított célhoz valószínűleg nem elég. Az a nagy helyzet ugyanis, hogy a magyar nemzeti bajnokságok közép- és alsó kategóriás együtteseiben történő pallérozódás komoly lépés előre, de a nemzetközi szinthez valószínűleg édeskevés. Azaz: nem várhatja senki, hogy ezekből a klubokból – szándékosan nem említek egyet sem –, tömegével kerüljenek be játékosok a felnőtt válogatottakba, hogy aztán ott maradandót alkossanak a világszínvonalat képviselő skandinávok, franciák,  spanyolok, stb. ellen.

2.: Külföldre igazolnak

Erre szerencsére egyre több példa van, de még mindig nagyon kevés. A nők közül elsőként – és Háfra Noémit megelőzően sokáig egyedüliként – Lakatos Rita próbált szerencsét külhonban, de a norvégiai légióskodása tiszavirág-életűnek bizonyult. Azóta is keresi önmagát, jelenleg nem tagja Golovin Vlagyimir felnőttkeretének. Ide sorolhatjuk Albek Annát is, aki éppen most tér haza Mosonmagyaróvárra a német Metzingentől.

A férfiaknál sokkal jobb a helyzet: Máthé Dominiké egyértelmű sikertörténet – Elverum, majd PSG –, reméljük, a súlyos térdsérülése után ott tudja majd folytatni, ahol abbahagyta.

Kovács Tamás / MTI Máthé Dominik ünnepli a győztes gólját a portugálok elleni Eb-meccsen.

Hanusz Egon egyre masszívabban teljesít Stuttgartban, Szita Zoltán rengeteget fejlődött Plockban, szeptembertől a Szeged játékosa lesz. Bízzunk benne, hogy meghatározó játékosa. Xavi Sabaté lengyel csapata azonban továbbra sem marad magyar kézilabdázó nélkül, hiszen ott folytatja pályafutását az egyik legnagyobb tehetségnek tartott férfi játékosunk, a még csak 19 éves irányító, Fazekas Gergő.

Szuper jó hír, hogy a Plock szabadkártyát kapott az EHF-től a BL-ben, ennél már csak az lenne szuperebb, ha Fazekas sok lehetőséghez jutna majd a Bajnokok Ligájában is.

Van továbbá két kakukktojás is: Bartók Donát és Leimeter Csaba. Bartók most éppen Schaffhausenben légióskodik, de már jó ideje nem válogatott, Leimeter a Zágráb játékosa – tehát szintén BL-szereplő –, ott is van Chema Rodriguez keretében, de ő már 27 éves, vagyis nem éppen ifjú siheder. Igaz, Bartók is 26.

3.: Megtartja vagy leigazolja őket valamelyik Bajnokok Ligájában szereplő csapatunk

„Ez ám a karrier!” – vághatnánk rá némileg elhamarkodottan, de a tények sajnos azt mutatják, hogy mégsem az. Mindenféle szubjektív eszmefuttatás helyett nézzük a makacs tényeket, és vegyük számba, hány magyar – belső poszton szereplő! –  fiatal tehetségnek sikerült a csúcstámadás – vagyis a nemzetközi szint elérése – a mindenkori négy magyar BL-csapatnál, tehát a Fradinál, a Győrnél, a Szegednél és a Veszprémnél. (A szélsők teljesítménye természetesen roppant fontos a modern kézilabdában, de nem hasonlítható a belső posztokon szereplőkéhez, ezért vizsgáljuk most az átlövőket, az irányítókat és a beállókat.)

Fradi: 1 (+1+1)

A klub hosszú-hosszú éveken keresztül szinte küldetésének tekintette, hogy döntő többségében magyar játékosokkal érjen a csúcs közelébe (ma már ez nagyon nincs így), mégis csupán három nevet említhetünk az elmúlt évekből. Klujber Katrin tagja volt Golovin Vlagyimir 2018-ban juniorvilágbajnok együttesének, és ma is megkérdőjelezhetetlen a helye a válogatottban, valamint a Ferencvárosban.

A másik név Hárfa Noémié, aki egy balul sikerült győri kitérő után a napokban igazolt (kölcsönbe) a dán Odenséhez. Ha visszatalál régi önmagához, és láthatjuk majd a BL-ben is rendszeresen, akkor élete egyik legjobb döntését hozta meg hosszas vajúdás után.

Kapcsolódó
Háfra Noémi: Nagyon célkeresztbe kerültem az elmúlt években, folyton szapultak
Úgy érzi, a játékosokat itthon robotként kezelik, és nem tartja szerencsésnek, hogy folyton a 18 éves önmagához hasonlítják, viszont már megtanulta kizárni a kritikus hangokat. Igaz, ehhez egy olyan úton kellett végigmennie, amelyen pánikrohamokkal is meg kellett küzdenie, sőt, az is felmerült benne, hogy abbahagyja a kézilabdát. Interjú Háfra Noémivel.

A harmadik pedig a hatalmas ígéretnek tartott Kukely Anna, aki most igazolt a Népligetbe Békéscsabáról. A 19 éves irányító néhány hete vb-ezüstöt nyert a juniorválogatott tagjaként, a következő évek minden bizonnyal sorsdöntőek lesznek a jövője szempontjából, a rendszeres játéklehetőséghez azonban olyan sztárok mellett kellene magának helyet szorítania, mint Andrea Lekic, Kovacsics Anikó és Szucsánszki Zita. Nem tűnik könnyű feladatnak.

Győr: 0

Az ETO-nál egyértelműek az elvárások: a minimum a Final Fourba kerülés, de lehetőleg a BL-győzelem a cél. A csapat évek óta a világ egyik legerősebb női kézilabdacsapata, de belső poszton az a Görbicz Anita volt az utolsó magyar meghatározó játékosa, aki azóta már a klub elnöke, és utolsó éveit játékosként nem is középen, hanem a balszélen töltötte. Háfráról már esett szó, tavaly percek jutottak neki a BL-ben.

Szeged: 1+1

Rosta Miklós aranyat érő gólt szerzett az idei bajnoki döntőben, és Bánhidi Bence makacs sérülése miatt kifejezetten sok szerepet kapott az elmúlt szezonban, nála azonban véget is ér a névsorolvasás. A + 1 a most érkező Szita.

Veszprém: 1 (+2)

Az idén újra Final Fourba jutó Veszprémnél a matek egész jól néz ki, de… Ligetvári Patrik állandó kerettag Momir Ilicnél, de szinte csak védekezik, ám az kevés az üdvösséghez. A mai napig nem derült ki, hogy van-e benne sokkal több, az biztos, hogy elszántan küzd a több támadási lehetőségért.

Tagja még az első csapatának két újdonsült Eb-5. helyezett fiatal, Lukács Péter és Ilics Zoran, csak hát Veszprémben sem csak a húszéveseké a világ (mindketten 20 évesek), sőt leginkább nem az övék. Persze ez összességében így is van rendjén, más kérdés, hogy az érintettek fejlődése szempontjából ideális-e a jelenlegi helyzet, és az, ami várható. Lukács briliáns képességekkel megáldott irányító, de a BL-meccseken szinte kizárólag a bal szélen kapott lehetőséget, és miután a MahéNenadicLauge trió a következő szezonban is rendelkezésre áll, nem valószínű, hogy Lukácsnak túl sok szerepe lesz középen. (Lékai Máté sorsa ebben a pillanatban bizonytalan.)

Jorge Maqueda távozásával Ilics helyzete valamivel kecsegtetőbbnek tűnik – hiszen Omar Jahja mellett ő az egyetlen balkezes lövő a keretben –, de nagyon nagy kérdés, hogy mennyi esélyt kap majd éles helyzetekben a névrokonától.

Két dolog biztos: az egyik, hogy Ilics nem volt igazán meggyőző a junior Eb-n. A másik, hogy a klub már most bejelentette, hogy 2023 nyarán csatlakozik a gárdához a svéd szupersztár, a friss Eb-győztes svéd Lukas Sandell, aki ugyanazon a poszton játszik, mint Ilics.

Kapcsolódó
Elképesztő nevekkel erősít a veszprémi kézicsapat
Olimpiai, világ- és Európa-bajnok klasszisok a fedélzeten.

Ja, és a hírek szerint Jahjával is hosszú távon számolnak Veszprémben. Szóval, Ilics Zoran helyzete sem tűnik éppen rózsásnak, de a következő szezonban valószínűleg bizonyíthat.

Összegezve tehát: a négy BL-csapatunknál a legeslegjobb esetben is nyolc magyar fiatal szerepel(het)a belső posztok valamelyikén, de közülük is csak négyé (Klujberé, Szitáé, Rostáé és Ligetvárié) tűnik biztosnak. Megismétlem: négy játékosé.

4.: Megtartja vagy leigazolja őket valamelyik Európa Ligában érdekelt csapatunk

Nem véletlenül került ez a kategória a sor végére, meglátásom szerint ugyanis itt vannak a legnagyobb problémák, egyben a legnagyobb lehetőségek is. Felnőtt válogatott játékosaink döntő többsége ugyanis Európa Liga-csapatokban szerepel, és ez a sorozat ugyan jóval kevésbé van a reflektorfényben, mint a Bajnokok Ligája, de kiváló lehetőség (lenne) a fiataljainknak arra, hogy szokják a nemzetközi ritmust és tempót.

Igen ám, de ehhez nem elég egy-egy (jobbára elveszített) párharc, bizony csoportkörbe kéne jutni, és ott sok-sok éles meccset játszani. Mert hát lássuk be: a magyar bajnokság alsó- és középkategóriás csapatai biztosan nem lesznek sokkal erősebbek, és borítékolható, hogy a BL-csapatainknál sem fonják majd kolbászból a kerítést a fiatalok számára. (Nézzék meg a számokat, tetszik, nem tetszik, önmagukért beszélnek.) Marad tehát az Európa Liga – csoportköröstül –, és a külföldre igazolás. Az utóbbi terén valami szerencsére mozdulni látszik, de az előbbihez sok egyéb mellett jókora szemléletváltás is kellene.

A magyar klubvezetők, edzők többsége ugyanis – tisztelet a kivételnek – leginkább pénznyelő automatának és plusz tehertételnek tekinti az Európa Liga-szereplést, holott nagyon úgy fest, hogy szinte az az egyetlen reményünk.

Feltéve persze, ha tényleg azt szeretnénk, hogy felnőttcsapataink is egy szinten legyenek a franciákkal, a norvégokkal, a dánokkal, a spanyolokkal, stb.

Cikkemet vitaindítónak szánom, hiszen rengeteg aspektusa, összetevője van a problémának, és temérdek kérdést lehetne és kellene még vizsgálni. Egyvalami viszont kétségbevonhatatlan tény: ha beszélünk a kialakult helyzetről, ha ütköztetjük a nézeteket, ha meghallgatjuk a másik véleményt is, abból csak profitálhatunk.

A kiemelt képen a női juniorválogatott ünnepli a 2019-es Eb-győzelmet.

The post Ágai Kis András: Mennyire torzít a magyar kézilabdás tükör? first appeared on 24.hu.