Művészet ennyire irritálóvá tenni egy Jane Austen-regényt

Ugyan a nemzetközi sajtóban időről időre felbukkan egy cikk, amely a Jane Austen-puristák rendkívül idegesítő és káros mivoltán sopánkodik, én épp ellenkezőképpen látom a helyzetet: Jane Austennel láthatólag bármit meg lehet tenni, az iránta való globális szerelem nem csökken még a legképtelenebb újragondolásoktól sem. Márpedig, ha Austen öröksége elbírja azt, hogy zombihorrorral vegyítik, akkor az, hogy néhány keményvonalas rajongó mennyire hangosan utálja a neten a legújabb filmfeldolgozásnak már a trailerét is, meg sem kottyan neki. Az austeni hagyatéknak a Netflixen most debütált Meggyőző érvek-adaptáció sem fog ártani – igaz, használni sem.

A Meggyőző érvek (Persuasion) Jane Austen utolsó regénye, melyet már az író halála után adtak ki, talán ezzel is függ össze, hogy annak hangvétele még a korábbiakhoz képest is merengő. Főhőse, Anne Elliot huszonhét évével igazi vénkisasszonynak számít, ám a házasság eszébe sem jut, minthogy nyolc éve siratja egykori szerelmét, akivel egy családi barát érvei nyomán szakított, mondván, a fiatalember – bizonyos Wentworth – egyszerű katona, érdemek és vagyon nélkül. Anne rég megbánta, hogy hallgatott a meggyőzésre, ráadásul Wentworth időközben rácáfolt minden ellenlábasára, komoly karriert futott be, vagyont szerzett, és így aztán már a legszigorúbb okoskodóknak sincs joga belekötni. A két egykori szerelmes most újra találkozik, ám a kapcsolat felmelegítésére nem mutatkozik szándék egyikükben sem, és a körülmények sem segítik ügyüket.

Netflix

Az alapanyag tehát klasszikus Jane Austen, szerelmesek elé gördülő akadályokkal, erkölcsi-etikai aggályokkal, fojtott vággyal és naivitással, finom humorral és fenséges terekben és tájakon mozgó, szépruhás emberekkel. Igen ám, de Carrie Cracknell rendező és két forgatókönyvírója, Ron Bass és Alice Victoria Winslow úgy gondolta, a Kisasszonyokkal és a Bridgertonnal felduzzasztott trendnek megfelelően modernizálja Austen regényét. Amivel önmagában nem lenne gond, hiszen az, amit Greta Gerwig a Kisasszonyokkal megcsinált, minimum korszakos zsenialitásról tanúskodik, és ha a Bridgerton nem is dicsekedhet hasonlóval, azért egy jól átgondolt, és a saját játékszabályai szerint teljesen konzekvens, főként pedig lebilincselően szórakoztató sorozat. A Meggyőző érvek ezek közül egyikhez sem áll közel – a Bridgertontól legfeljebb az inkluzív szereposztást, a Kisasszonyoktól semmit nem sikerült  eltanulnia –, sőt, pusztítóan, olyan igazán zsibbasztóan rossz.

Ennek legfőbb oka, hogy

az alkotók valamiféle „kor-torzszülöttet” hoztak létre, mely leginkább olyan, mintha egy rakás huszonegyedik századi fiatal felnőttet ledobtak volna a tizenkilencedik század elején, hogy ott éljenek tovább.

Így, miközben a látványvilág díszlettől frizurákon át a városképig nagyjából – a kötelező stilizálás mellett – megidézi a kort, ahol a történet elvileg származik, addig a film beszédmódja leginkább egy közepesnél gyengébben megírt mai, de legalábbis 2000-es évekbeli ifjúsági és/vagy szinglifilmet idéz, valahol a Bridget Jones naplója-Csókfülke tengely sutábbik régiójából. (Egyébként a Bridget Jonest idézi az az aggasztó mennyiségű alkohol is, amennyit főhősünk megiszik.)

Netflix

Ennek folyományaképpen a Meggyőző érvekben olyan szavakat használnak a szereplők, amelyek az 1800-as években nemhogy nem forogtak közszájon, de éppenséggel még nem is léteztek, nem is létezhettek, mert, mondjuk, nem létezett még a technológia, amelyre alapult. Egy szép példa: Anne egy ponton az „electrifying” szót használja, amit leginkább „felvillanyozónak” fordíthatnánk, és legtöbben a Grease-ből tanultuk meg. Jane Austen korában persze ismerhették már az elektromosságot, de az még nagyjából húsz őrültnek tartott tudós vizsgálódásának terepe volt, Edison izzólámpájára még több mint hatvan évet kellett várni, így a „felvillanyozó” kifejezéshez, ugyebár, hiányzott a villany a közszókincsből.

De elhangzik például az empata szó is, amit még ma is csak lélektan- és önismeretfüggők ismernek esetleg – ehhez képest az, hogy Anne Elliot az exeként hivatkozik Wentworth kapitányra, már igazán apróság. A szereplőknek ezt a bicskanyitogató beszédmódját ráadásul még csak nem is viszik végig következetesen, hanem keverik Austen szavaival vagy korhűnek gondolt egyéb kifejezésekkel. Az egész szövegkönyv egy korszellem-forgatag, melyet humorosnak szántak, de sokkal inkább vált ki szekunder szégyent, avagy, ha már korszaki szóhasználatoknál járunk, mondjuk úgy a Z generáció kedvenc kifejezésével élve: cringe.

Ezt a szövegkupacot jórészt Dakota Johnson tolmácsolásában önti a fejünkre a film, akinek valamely rejtélyes okból van egy nyula, és aki a filmidő jelentős részében a nézőkre kinézve monologizál, ami nem igazán működik egy olyan forgatókönyvnél, aminek egyszerűen nincs elég erős mondandója, amit a hőse szájába adjon. Pedig egyébként lehetett volna, a regény tele van eszmefuttatásokkal, itt viszont teljesen egyértelmű, magyarázatra nem szoruló történéseket fordít le a kibeszélő narráció, nincsenek nagy megfejtések, nincsen pszichologizáló vagy humorizáló mélyréteg, amit ilyen formában tálalna a film, így a forma funkció nélkül marad, csak úgy l’art pour l’art.

Netflix

Johnson egyébként önmagában véve nem rossz a szerepben, hát persze, hisz a tehetségét rég nem vonja kétségbe senki, aki látta, miket csinál az utóbbi években az amerikai függetlenfilmes szcénában, mi több, már a pusztítóan rémes Ötvenárnyalat-filmekben is jobb volt, mint amit az alapanyag megérdemelt volna. Itt is hasonló a helyzet, a legkomolyabb színészi teljesítményt részéről leginkább az igényelhette, hogy kellő komolysággal vegyen részt ebben a nyilvánvalóan buta bohóckodásban. A film, már ha mondhatunk ilyet egy ennyire vázlatos forgatókönyvre, karakterközpontú, szinte csak Anne-re fókuszál, olyannyira, hogy rajta kívül kevés kivétellel mindenki már-már karikaturisztikusan silány emberi minőségű karakter, akik úgy viselkednek, mintha egy nagyon irritáló, régenskori trashreality döbbenetesen egyszerű szereplőit látnánk.

Ebben a gárdában nem könnyű drukkolni bárkinek, így az, hogy mi lesz a főszereplők sorsa, szinte indifferens, az egyetlen ok, amiért várjuk a happy endet, mert az a film és vele a szenvedéseink végét is jelenti. Szokás mondani, hogy egyetlen film sem érheti utol a könyvet, ami alapján készült – nekünk is van pimasz cikksorozatunk a témában –, de a Meggyőző érvek nem azért rossz, mert rosszul adaptált egy könyvet, hanem azért, mert filmként mond csődöt minden egyes jelenetben.

A Meggyőző érvek (Persuasion) a Netflixen nézhető, magyar szinkronnal is, 107 percben. 24.hu: 3/10

The post Művészet ennyire irritálóvá tenni egy Jane Austen-regényt first appeared on 24.hu.