Szégyenkőre állították a bűnösöket a magyar reformátusok

A nyilvános megszégyenítés évezredek óta az emberiség mindennapjainak része, a különböző kultúrák pedig egy sornyi, egymástól nagyban különböző módszert dolgoztak ki arra, hogy az embereket lebeszéljék a bűnök újbóli elkövetéséről.

A középkori Magyarországon ezt leginkább a XIII. században már létező szégyenoszloppal, azaz a pellengérrel érték el: a bűnösöket változó méretű kőtömbökre, vagy oszlopokra állították, ültették (sőt, számos esetben hozzá is láncolták), azoknak pedig hosszú napokon át kellett eltűrnie, hogy az előttük elhaladók szidalmazzák őket, vagy szimplán csak undorral néznek rájuk.

Az első betűrendes magyar enciklopédia, a Közhasznú esmeretek tára (1834) szerint a pellengér Európa-szerte a legkülönbözőbb formákban tűnt fel:

[…] ilyenek a’ bűnkő , mellyre kellett a’ fizetni nem tudó adósoknak meztelen farral ülni némelly olasz városokban; a’ szamár, mellyen kellett hajdan Darmstadtban a’ férjeket megverő asszonyoknak lovagolniok ; a’ fa szamár, mellyen lovagoltak a’ megrészegedett katonák; a’ pilory Angolországban; az egyházi fenyítékek; bűnszék, mellyhez köttettek Angolországban a’ veszekedő asszonyok’ s hogy hevességek enyhüljön, folyóba mártattak ; rostélyos kalitkák tornyokon, mellyekbe, hogy minden láthassa, fajtalan személyek zárattak; a’ cathedra stercoris , mellybe a’ rósz sert főzök tétettek […]

Wikimedia Commons Hatszáz éves példa a németországi Schwäbisch Hall egykori piactere felett, Friedrich Ortlieb 1867-ben született rézmetszetén, illetve ma.

A legfurcsább verziót a Magyar Néprajzi Lexikon (1982) említi: a vonatkozó szócikk szerint Erdélyben

a sokszor groteszk ember-, szamár- vagy nyúlfejet mintázó tarisznyakő

is népszerű volt, amit az elítéltnek meghatározott ideig kellett viselnie, sőt, a bűnöst sokszor dob- és sípszó kíséretében nagyobb sétára is kötelezték.

Wikimedia Commons Késő középkori, nyakba akasztható szégyenkövek a lengyelországi Zielona Góra városi múzeumából

A furcsa szokás egy előfordulásáról a természettudományok számos ágában megkerülhetetlen tényezővé vált Réthly Antal (1879-1975) 1909-ben a magyar néprajzkutatás fontos lapja, az Etnographia hasábjain is beszámolt: a Gyulafehérvár közelében lévő Vingárd XV. századi gyökerű szász templomában, az egykori mellékajtó mellett talált rá egy láncon függő golyóra, amit ágyúgolyónak hitt, rövidesen azonban kiderült: az az 1860-as években a templom egy sarkából előkerült régi Schandstein, azaz szégyenkő, amit régen

a hajadonként teherbe esett lányok nyakába akasztottak, akiknek addig kellett a főbejárat előtt ülniük, míg le nem betegedtek.

A hasonló megoldásokat tehát nemcsak a világi hatalom, de az egyház is előszeretettel használta: egy évvel Kálvin halála előtt, 1563-ban a református egyház is bevezette a szokást, majd rövidesen a Magyar Királyság számos templomának belső terében, illetve kapuja mellett jelentek meg a különböző méretű kőtömbök, amin a különböző bűnökbe esett híveknek a gyülekezetnek hátat fordítva, fehér vagy fekete lepellel letakarva kellett állniuk (ritkább esetben ülniük).

A sokszor három vasárnapon át tartó penitenciát eredetileg

a lopáson, hazugságon, káromkodáson, vasárnapi munkán, házasságtörésen, vagy házasságkötés előtti szexuális kapcsolaton ért férfiakra és nőkre rótták ki,

rövidesen azonban a legtöbb helyen már csak a parázna nőknek tartották fenn.

A török időkben a krími tatárok miatt kétszer (1566, 1596) is elpusztult, majd református városként újjászületett Kiskunhalason is ez volt a helyzet: a mai főtér sarkán a XVI. század végén született, azóta számtalanszor átépített templom talán már röviddel a felépítése után rendelkezett saját szégyenkővel, ami 1792-ben még biztosan használatban volt.

Szajki Bálint / 24.hu

Ez csak úgy volt lehetséges, hogy az utoljára kiszabott büntetések szembementek II. József akaratával, aki 1786-ban egy rendeletben betiltotta az egyházi büntetéseket, hiszen célja az igazságszolgáltatás a világi hatalom kezében való összpontosítása volt.

Nem tudni, hányszor volt szükség rá

Az egyházközség 1690-1792 közti évek történéseit feldolgozó anyakönyveiben 289, paráznaságról szóló bejegyzés mellett öt lopásról, valamint egy-egy káromkodásról, illetve törvényszék előtti hamis esküről esik szó, a dokumentált bűnösök száma ezek összegénél (296) azonban alacsonyabb, hiszen a listában több visszaeső neve is látszik – írja vonatkozó tanulmányában a történész-muzeológus Szakál Aurél.

A közel két méter hosszú, padnak is beillő bazalttömb feleslegessé válása után hosszú évtizedekre eltűnt – újbóli felfedezésére a megrepedt középharang 1874-es cseréjéig kellett várni, hiszen

a munkát segítő csigasor gödrének ásása közben ebbe ütközött a munkások ásója.

Az értéket a város református lelkésze, az irodalomtörténész-orientalista Szilády Áron (1837-1922) ismerte fel, aki úgy döntött, hogy azt feltétlenül ki kell emelni, hogy emlékeztessen arra a korra, amikor

a rajtavesztett bűnöst a szerencsésebbek megcsúfolhatták […], elfeledkezvén Krisztus urunk nagy példaadásáról […].

A tudós a szerencsés megtalálás után kutatta is annak múltját, számos esetet előásva. Ezek szerint a nőknek főleg csikósok és gulyások, illetve borbélylegények miatt kellett a kőre állniuk, a sokadszorra bűnbe esőkre pedig kipacalozás várt:

hajuk leborotválása után sapkaként megmetszett birka- vagy marhapacalt húztak a fejükre, majd bikacsökkel kikergették őket a városból, ahová többé nem térhettek vissza, így sokszor betyárok asszonyaiként éltek tovább.

A templom déli fala mellé fektetett szégyenkő – a szót Szilády le először – azóta is ugyanott látható, egykori szerepére pedig egy kőtábla emlékeztet.

Szajki Bálint / 24.hu

Az 1995-ben műkő lábakra állított óriás meglepő módon nem a református szégyenkövek egyetlen, ma is köztéren álló képviselője: kisebb méretű, kopott társaival Köveskálon, Kunszentmiklóson, illetve Abán találkozhatunk, sőt, Bugyin, a templom kertjében egy néhány évtizeden át erre a célra használt római kori mérföldkő is rejtőzik.

The post Szégyenkőre állították a bűnösöket a magyar reformátusok first appeared on 24.hu.