Telerókázta a muskátlis ládát a balatoni villatulajdonos

Balatonfüred 1910

Csak álltunk a Boncza József autója által felvert porfelhőben, barátságosan integettünk, de Emma arcán olyan kifejezés ült, mint amikor az indiánok rájönnek, hogy elkótyavetyélték a prérijüket. Az történt ugyanis, hogy miután együtt átrándultuk Balatonszépére és megmutattuk a kúriát, valamint meséltem az épület hasznosításával kapcsolatos terveimről (terveinket mondtam, de nőm rosszalló tekintetére kijavítottam magam), a házaspár rögtön lecsapott a lehetőségre és egész szezonra kibérelte a házat.

– Legfeljebb nem megyünk Abbáziára – néztek össze –, meghívhatnánk a rokonokat, újra együtt lenne a család.

Emma láthatóan küzdött magában, ám végül egy kényszeredett mosoly kíséretében rábólintott a nagy családegyesítésre. Nekem mindig is furcsa volt, hogy noha ő csapta rájuk az ajtót, mégis ő volt rájuk megsértődve. Gondoltam, e mögött is egy titok lappang, de minthogy titkok terén én sem voltam makulátlan, inkább nem firtattam.

Aranka és a Gólem is odáig voltak boldogságtól: végre megszűnik a frusztráció, mely azáltal ébredt bennük, hogy pazarló módon hagytuk üresen állni ezt a minden komforttal felszerelt kitűnő épületet. Feltételeztem, jól megértik majd egymást a patikussal, közös mániájuk, a hasznosság örvén: egyik sem tudott másról beszélni, mint a pénz, a profit, a fránya adók, meg a drágulás. S nem azt állítom, hogy minket felvetett a pénz, csak mi más dolgoknak örültünk.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Emma például a fotók színezésétől az akvarell festés kifejezetten tetszetős szintjéig jutott. Meglehet a családegyesítésbe is azért egyezett bele, mert mostanra – az ő szóhasználatával – valamelyest alacsonyabb frekvencián izzott a belső elektromossága. Egyre kevésbé tekintett füredi környezetünkre háborús övezetként, időnként olyanokat is mondott, hogy „Ünnepi ruhát veszek a lelkemre, mikor festek.” Vagy: „Aki belép a természetbe, elveszti reális valóját.”

– Éteri mivoltodban legalább sűrűbben beszippanthatlak és így minden sejtünk egyesülhet – vicceltem, de persze valamennyire aggasztott is ez a hirtelen váltás. Eszembe jutottak a rossz érzéseim a modellt ülő Sziklay Jánossal kapcsolatban, de ezeket újfent elhessegettem. Már csak azért is, mert a gyerekéért rettegő anyaoroszlán helyére visszatérő művészlélek Emma azért sokkal jobban tetszett nekem. Még akkor is, ha a túlérzékenysége olykor kiborított.

– Anyámék mégis Abbáziára mennek – jelentette be olyan drámai hangon, mint aki szerint ez a hét főbűn egyike.

Naná, hogy oda, helyeseltem magamban, és nyilván a Carltonban szállnak meg, ahol az aranyozott budihoz tengerparti kilátás is tartozik. Hiába kínálok én szőlősorok közt elhelyezkedő csinos balatoni kúriát, ha egyszer meg vannak győződve arról, hogy a lányuk (miattam) egyre csak lejjebb csúszik az ő mércéjük szerint megalkotott társadalmi ranglétrán.

– Ennyi év távollét után nem mindegy neked, hogy most látod őket, vagy csak jövőre – próbáltam konstruktívan hozzászólni.

– Tudod jól, hogy nem erről van szó. Mi lesz, ha pár év múlva ugyanolyanok gyöpösek leszünk, mint ők.

Sajátos logika, de boldogan vállaltam az ördög ügyvédje szerepét.

– Semmi. Ha leülünk beszélgetni velük, legalább lesz közös témánk. Kert, időjárás, egészségi állapot. De komolyan, most akkor az is gyanús, hogy itt és most jól érzed magad a bőrödben?

– Ez már több mint gyanú – szipogott, amitől megkondultak bennem a vészharangok. – Hallottam én már szülés utáni depresszióról…

– Szűzanya, ne hagyj el – túrtam a hajamba –, lassan 12 éves a fiúnk. Igencsak elkéstél ezzel, szívem.

– De valahogy olyan… kevés itt Füreden a levegő.

Hát persze. Nyilván csak viccből utaznak ide a tüdőbetegek. Vagy fogadásból: ki megy előbb tönkre a méregdrága Helyes Légzés kezelések finanszírozásában s lövi főbe magát emiatt.

– Akkor utazzunk el – ajánlottam a magam praktikus módján. – Hallottam olyan helyről Erdélyben, ahol reggel benéz az őz az ablakon.

– Bolond… a frászt hozná rám, nem akarom.

– Van itt a közelben hőballonos repülés…

– Ha azt akarod, hogy lehányjalak… Idefigyelj, te lökött, én nem elvágyódom, fogd már föl. Ez nem térbeli kérdés… A biológiai órám…

– Tudod jól – fogtam önkéntelenül is halkabbra –, hogy ugyanúgy szeretlek, mint amikor megismerkedtünk.

Már amikor kimondtam, tudtam, hogy hibáztam.

– Ugyanúgy? – hüppögte.

Ó istenem, hogy mekkora barom vagyok!

– Százszor jobban, ezerszer… de hiszen egészen más minden… majd figyelj, amikor anyádéknak leesik az álluk! Jövőre. Vagy azután. Imádkozni fogsz, nehogy nagyon ideszokjanak!

Ez bejött. Persze ismerem ezt az érzést. Amikor kerek a világ, négyszögleteset akarnánk, és vice versa.

Semmi mást nem akartam, minthogy boldog legyen, de hát ez nem az a fajta rendelés, amit a vendéglőben feladunk a pincérnek. A Sors nevű konyhán ugyanis épp akkor főzték ki az első adag fekete levest. Aki pedig tálalta, nem más volt, mint egy szem csemeténk, Csengődi Ferenc. Az iskola igazgatója vállalta magára a degustator szerepét azzal, hogy behívatott minket magához. A gyerekünk úgy állt ott, mintha a konyhafőnök ki akarta volna filézni. Keze, arca merő egy vér, egyik szeme körül lila folt.

– Mi a… – tört ki belőlem, de az igazgató egy kézmozdulattal lecsendesített.

Emma sietős léptekkel megindult fiúnk felé, de ő is egy rövid kézmozdulattal jelezte, hogy ezt most hagyjuk.

Helyette elmondta, hogy némi vita után verekedésbe keveredett, hogy ki kezdte, persze nem derült ki. Váltig ragaszkodott hozzá, hogy ő, s a nem bedagadt szemével úgy nézett ránk, mint valami győztes hadvezér. A dolog azon pattant ki, hogy – nem először – néhány füredi osztálytársa gyüttmentnek nevezte. Persze ez csak azután történt, hogy a fiam kijelentette, nálunk a családban mindenki báró és egy Johann nevű sofőr által vezetett automobillal ellenőrizzük a helyi szolganépet a birtokunkon.

Az igazgató, aki ismerte Weber barátunkat, nyilván nem tudta elképzelni, hogy ilyesmivel tömtük volna a gyerek fejét, ezért a félreértés tisztázására találkozót javasolt az ő, és a két apa részvételével. Közben úgy kacsingatott, mint valami őrült vasúti szemafor.

Sejtettem, hogy ebből baj lesz és be is igazolódott. A tisztázó beszélgetés másnapján rettenet sajgó fejfájással ébredtem. A ház üres volt (lévén majdnem dél), kitámolyogtam a szabad levegőre, lerogytam egy kőre és erősen koncentráltam, nehogy kinyissam a szemem, mert akkor nyilvánvalóan megvakulok az erős fényben.

– Lerí magáról, fiam, hogy a szervezetében nagy a pangás. Egy helyben toporog teste-lelke egyaránt, szóval ideje lenne könnyíteni magán – hallatszott a Generális kéretlen okossága a szomszédból.

– Már megtörtént… – nyögtem.

– Az ital nem old meg semmit. Az ittenieket úgysem veri meg ebben, amivel csak erősödik a magáról kialakult véleményük.

– Miért, az mi lenne?

– Hogy egy gyüttment.

Hogy mit el nem visel az ember a gyerekéért…

– Nem kértem, hogy szeressenek belém.

– Ugyan, vegye már könnyebben az életet! Fiatal fának nincsenek még görcsei.

Mondd ezt a fiamnak, gondoltam.

– Nocsak, mi maga, lélekbúvár?

– Önsajnálat – fújtatott –, a legnagyobb méreg a nemzetnek. Mindig más a hibás! Mindenki ellenünk van! Szegény árva kis magyarok – nyöszörgött teátrálisan.

– Ha Isten velünk, ki ellenünk – dünnyögtem. – Kérem, bo… bocsásson meg a viselkedésemért.

Azzal egy elegáns mozdulattal telibe rókáztam azt a muskátlis ládát, amit Emma is használt a terhessége idején.

– A békekorszak gyermekei – fújtatott a Generális megvetően –, nem is értem, mi tartja a bordáikat.

Nem tudtam mit válaszolni, mert igaza volt. A korosztályomból mintha a szülészorvosok kioperálták volna a gerincet és májjal meg gyomorral helyettesítették volna azt.

De nem azért voltam ott, hogy az élet nagy kérdéseit megvitassuk. Az már előző este megtörtént. Csak arra nem emlékszem, hogy mire jutottunk.

Viszont Ferikét ezek után senki nem basztatta az iskolában azzal, hogy gyüttment.

Tóth Gábor Ákos: Balatoni menedék

21. Század Kiadó, 2022

The post Telerókázta a muskátlis ládát a balatoni villatulajdonos first appeared on 24.hu.